Hétfőn hazaérkezett hároméves föld körüli hajóútjáról Méder Áron, aki az „átlagos” földkerülő hajósokhoz képest egy valószínűtlenül kicsi és törékenynek tűnő vitorlással, a Carinával kerülte meg bolygónkat. Áronnal a megérkezését követő napon beszélgettünk a Dunán ringatózó Carina fedélzetén.

Méder Áron villamosmérnök, vitorlázó 1979-ben született Budapesten. Világ körüli útja előtt tizennyolcezer kilométert hajózott a Földközi-tengeren. Több mint száz merülést hajtott végre búvárként főleg a Földközi- és a Vörös-tengeren. 2006. szeptember 24-én indult világ körüli útjára a szlovéniai Koper kikötőjéből, és szinte pontosan három évvel később, szeptember 19-én, ma egy hete ugyanoda tért vissza. Méder Áronnal olvasóink is találkozhatnak. Carina nevű hajójával a Budai alsó rakparton, a Szilágyi Dezső tér közelében horgonyoz az Európa hajó mellett. Elmondása szerint a következő napokban délutánonként a hajónál lesz, és szeretettel várja az érdeklődőket.

Mostanában sokat hallani olyan tizenhárom-tizennégy éves gyerekekről, akik világ körüli útra indulnának egyedül a vitorlásukkal. Ön is ilyen fiatalon kezdte?
– Tízévesen. Könnyű volt bekerülnöm ebbe a világba, mert édesapám is vitorlázott, ő tanított. Miközben villamosmérnöki szakra jártam a Műegyetemen, a Műegyetemi Atlétikai és Futballklub, a MAFC vitorlásszakosztályában vitorláztam néhány évig, ami meghatározó élménynek bizonyult. Hamar oktató lettem, élveztem, hogy megtaníthatom az embereknek a biztonságos hajózást. A biztonságot tartom a legfontosabbnak.
– A hajóját elnézve nem tűnik túl biztonságosnak. Nekem már az is veszélyesnek tetszik, hogy a kabin melletti húsz centiméter széles folyosón kell megközelíteni az orrot, miközben az óceánon senki más nincs, aki segíthetne, ha rosszul lépnék.
– A vitorlázás technikai sport, a technika fejlődésével pedig a vitorlázás is biztonságosabb ma, mint amilyen volt mondjuk száz éve. A nagy és drága hajókkal útnak indulók emiatt nem vállalnak nagy rizikót. Aki másfajta utat tervez, mint például én, az valóban kockáztat. Én is használtam a globális helyzetmeghatározó rendszert, a GPS-t, de ami igazán nagy áttörést jelentett volna a biztonság szempontjából, a műholdas kommunikáció nem állt rendelkezésemre, és radarom sem volt. Életveszélyben azonban egyszer sem éreztem magamat, ám amikor az ember látja a vihar közeledtét, és nem tudja, hogy mi fog történni, az kissé nyugtalanító. Szerencsére egyszer sem estem vízbe. Ez azért veszélyes, mert mire magához tér az ember, és feljön a víz felszínére, a hajó már messze járhat.
– Minden vitorlázónál törvényszerű, hogy egy idő után föld körüli hajóútra vágyik?
– Aki vitorlázik, az először kinövi a Velencei-tavat, és átköltözik a Balatonra. Később a Balaton is kicsi lesz, akkor következik az Adria. Ott skipperként dolgoztam. A skipper egyféle hajótúra-vezető, aki nagyobb hajón segít a többieknek, akik egyáltalán nem tudnak vitorlázni, vagy nem annyira gyakorlott hajósok. Vannak azonban, akiknek egy idő után az Adria is szűkös kezd lenni, és úgy érzik, hogy szinte az öszszes szigetet ismerik, ekkor újabb kihívás után néznek. Ekkor következnek a görög szigetek, az ember tehát lépésről lépésre halad.
– Érthető, hogy a horvát vagy a görög tengerpart szórakoztató, különösen jó társaságban. Az évekig tartó óceáni egyedüllét azonban nagyon különbözik ettől. Ön a feladat nehézsége miatt indult el az útra, vagy valóban kedveli a magányt a vízen?
– Én tényleg szeretem a tengert, és szeretem a vitorlázásnak azt az extrém módját, amelyet űzök. A hajóm mindössze tizenkilenc láb, tehát hat méter hosszú, minijachtnak is hívják ezt a hajóosztályt. Amikor egy ilyen vitorlással nekivág valaki az óceánnak, azt érzi, hogy most olyat csinál, amit normális ember nem tenne. De szerintem csak ilyen kis hajóban van az ember valóban közel a vízhez. Tehát nemcsak azért választottam ezt a hajót, mert nagyobb vitorlást nem tudtam volna megvenni, hanem ettől válik igazán izgalmassá a vitorlázás. A kis hajóban mindent sokkal erőteljesebben lehet érezni. A hullámok, a szelek így fejtik ki igazi hatásukat.
– A hajó már régóta az öné volt?
– A Carinát 2004-ben láttam meg egy csepeli kertben. Azt gondoltam, hogy jó lesz majd a tengerre. Meg aztán ez volt akkor Magyarországon a legolcsóbb hajó. Negyedmillió forintba került, néhány hónapnyi spórolással meg tudtam vásárolni a fizetésemből. Persze voltak rajta sérülések.
– Nagyon át kellett alakítani az útra?
– Ez alapvetően tavi hajó. Ezt abból is lehet látni, hogy a cockpit (pilótafülke, a vitorlás hátsó, nyitott része, ahonnan a kormányos irányítja a hajót – M. Cs.) nagyobb, mint a tengeri hajóknál. Itt akár négy-öt ember is helyet foglalhat, kényelmesen hajózhat, viszont ha jön egy hullám, hamar megtelik vízzel. A tengeri hajóknál sokkal kisebb a cockpit. Amikor megterveztük az útra való felkészítését, az volt a koncepció, hogy csak azt alakítsuk át rajta, amit feltétlenül szükséges. Ahol lehetett, mindenütt meghagytuk az eredeti alkatrészeket. Eredeti az árboc, eredeti a bum (a vitorla alsó élét tartó rúd – M. Cs.). A hajó eredeti, harmincéves vitorláival hajóztam egészen Panamáig. Sokszor kellett varrni őket. Panamában segítőkész emberek küldtek nekem új vitorlákat. Csak a legszükségesebb és legolcsóbb változtatásokat végeztük el. Kicseréltük a kötélzetet, a kormánylapátot. A lyukakat befoltoztuk, újragéleztük a hajótestet és lelakkoztuk a farészeket.
– Tudta tartani az előre meghatározott tervet az út során?
– Az eredeti tervek szerint két évig tartott volna az út. Ezt rajtam kívül senki sem hitte el. A tervet tehát nem tudtam tartani, a csúszást főként a hajó sebessége okozta. Ez lassú és nehéz hajó. A tömege 1,1 tonna, viszont rövid, így a testsebessége nem olyan magas. Az árboca gyenge, egy idő után nem is tudtam olyan gyorsan haladni, mint amennyire a szél megengedte volna, mert félő volt, hogy kitörik. A rekord az, amikor hét csomóval szörföztem (egy tengeri csomó=1,85 km/h – M. Cs.), az átlagsebesség viszont csak két csomó volt. De előfordult az is Panama és Galápagos között, hogy „mínusz mérföldeket” haladtam, mert nem volt szél, és az áramlat visszanyomott. Panamából negyven nap alatt jutottam el a Galápagos-szigetekre kikötés nélkül, pedig úgy ezerhatszáz kilométeres távolság lehet.
– Hogyan viselte az egyedüllétet?
– Szólóvitorlázás közben az ember valóban egyedül van, de nem magányos. Ott a tenger, az óceán és az érzés, hogy közel vagyunk a természethez. A világon már alig találni olyan helyeket, ahol semmi jele az emberi civilizációnak.
– De nem unalmas egy idő után, hogy ugyanazt a kékséget látja mindenhol, és nem tud kimozdulni egy néhány négyzetméteres csónakból?
– Nem unatkoztam. Reggelente, felkelés után mindig megnéztem, hogy van-e hal a damil végén. Ha szerencsém volt, akkor volt. A fedélzeten is körülnéztem minden reggel, hátha kirepült oda egy-két repülőhal, amelyeket összeszedtem, és a fogottakkal együtt olajban kisütöttem őket, az volt a reggelim. Ha nem volt, akkor az előző napi vacsora maradékát ettem meg. Minthogy a hajó elég kicsi, nem tudtam magammal vinni túl sok élelmet, bár ahol kikötöttem, mindig vettem élelmiszert. Európán kívül elég olcsó az ennivaló, de nem volt hűtőm. Szinte vegetáriánussá váltam, mert a növények tovább maradnak frissek. A reggeli után mindennap ellenőriztem a hajó állapotát. Történt-e sérülés, szakadás az éjszaka. Ezzel több óra is eltelt. A köteleken mindig végigfuttattam az ujjam, így lehet a legjobban észrevenni, ha egy-egy szál elszakadt.
– Műholdas telefon híján hogyan tartotta a kapcsolatot az itthoniakkal?
– Rádióamatőr vagyok, és a hajón volt egy rövidhullámú rádió, azon keresztül beszélgettem más rádióamatőrökkel. Egészen Panamáig követtek a magyarországi rádióamatőrök, onnan pedig az amerikai, ausztráliai és dél-amerikai magyar rádiósokkal beszéltem.
– Ha lenne serdülőkorú gyereke, elengedné világ körüli hajóútra egyedül?
– Azt gondolom, hogy ilyen esetben mérlegelni kell a kockázatokat, de elképzelhető, hogy egy tizenéves is ugyanolyan jól vitorlázik, mint egy felnőtt. Az is kérdés, hogy mit nevezünk egyedül vitorlázásnak. A legfiatalabb hajós, aki átszelte az Atlanti-óceánt, tizenhárom éves volt, és egyedül ült a hajóban. Az apukája viszont néhány méterről követte egy másik hajóval. Fontos szem előtt tartani, hogy a hosszú utak pszichikailag nagyon megterhelők, a fiatalok pedig érzékenyebbek, mint a felnőttek. Sokszor látni videofelvételeket tizenéves hosszú távú vitorlázókról, akik folyamatosan sírnak, mert hiányoznak a szüleik és elkeseredtek. Mindazonáltal én nem tiltanám meg senkinek, hogy vitorlázzon, aki képes rá.

2009. szeptember 26.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s