Az angol Sky tévécsatorna új műsorában menhelyről kiválasztott, különösen okos keverék kutyákat igyekeznek látszólag lehetetlen feladatokra megtanítani. A győztes állat a végén még igazi repülőt is irányíthat. A műsor etológus szakértője Miklósi Ádám, az ELTE etológia tanszékének vezetője, aki mára a világ egyik legelismertebb kutyaviselkedés-kutatójává vált.
Tényleg képes a kutya repülőgépet vezetni?
– Ezt így természetesen nem lehet kijelenteni. A műsor csupán játék, azt próbáljuk megmutatni a nézőnek, hogy a kutya és így a keverék kutya is mi mindenre képes. Extrém körülmények között is részt tud venni emberekkel közös akcióban. A sorozat folyamán speciális kiképzésben részesülnek, és valóban megvan az esély arra, hogy az utolsó részben a pilótafülkébe ülve egyik vagy másik kutya kormányozni tudja a repülőgépet. Hogy ez valóban sikerül-e, maradjon titok.
– Az efféle látványos műsorokban bemutatott tesztek tekinthetők tudományos kísérleteknek, megtudhatunk belőlük bármi újat is a kutyáról? Vagy csupán szórakoztatásra jók?
– A szakembernek ez a műsor nem fog újat mondani a kutyáról. A laikusnak viszont igen, hiszen menhelyről kiválasztott keverék kutyák szerepelnek benne. Még a legkutyaszeretőbb országokban is igen sanyarú sorsuk van a menhelyi kutyáknak, hiszen az emberek többsége „selejtnek” tartja őket, és nem szívesen veszi magához. Holott közöttük ugyanolyan arányban találhatók kifejezetten okos állatok, mint a legcéltudatosabban tenyésztett példányok között. Ugyanúgy képesek betölteni azt a szerepet, amelyet általában az emberek elvárnak egy kutyától. A fajtatiszta kutya szelektív tenyésztése folytán egy-egy meghatározott feladatra kevesebb kiképzéssel is megtanítható (például a puli a birkaterelésre). Ugyanakkor más feladatra viszont semmivel sem jobb, mint az átlagos eb. És a mai családikutya-tartók jó része nem végez olyan munkát a kutyával, amelyre az eredetileg szelektálva lett.
– A keverék kutyák képességei, tulajdonságai különböznek a fajtatisztákéitól?
– Drasztikus különbségek nincsenek közöttük. A keveréknél nem lehet tudni, milyen fajtájúak voltak az ősei, tőlük milyen géneket örökölt. Emiatt általában nincs speciális tudása, ugyanakkor az általános tanulási képessége és problémamegoldó viselkedése lényegében megfelel a fajtatiszta egyed hasonló tulajdonságainak. Szakértők azonban gyakran vitáznak azon, hogy a fajtatiszta vagy a keverék kutya egészségesebb-e. A túltenyésztettség miatt a fajtatiszta kutya nemritkán örökletes betegségeket hordoz. A keveréknél, különösen, ha fiatalkorában kóborolva élt, erősebben érvényesül a szelekció. Az ő környezete sokkal könyörtelenebb, és amelyik képes túlélni a megpróbáltatásokat, vélhetően a betegségeknek is jobban ellenáll. Emellett általában igaz, hogy ha a szülők génállománya jelentősen különbözik egymástól, az többek között az utód immunrendszerét is erősebbé teheti.
– Hogy találtak önre az angol tévések?
– A kutyaviselkedés etológiai kutatása az utóbbi húsz évben került a köztudatba, nem kis részben a mi (az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékén folytatott) kutatásaink révén. Az elmúlt száz évben a munkakutyák (főként a rendőr- és vakvezető kutyák) kiképzése folytán rengeteg tapasztalat halmozódott fel a szakemberek fejében, de a legutóbbi évtizedekig a viselkedéstudomány nem igazán foglalkozott ezzel a fajjal. A nagy újdonság abban áll, hogy ma már a kutatók, amennyire csak lehet, objektíven, tudományos módszereket követve igyekeznek elválasztani a hiedelmeket a valóságtól. Kár lenne tagadni, hogy ebben a magyar etológusoknak a kezdetektől nagy szerepük van. Dacára annak, hogy mi fizikailag messze esünk a tudomány fő áramlataitól, mára világszerte általánosan ismertté és elismertté vált a tanszéken folytatott kutatómunka.
– A kutyás etológusok a többi tudományterület művelőihez képest viszonylag sokat szerepelnek a sajtóban. Minek tulajdonítja e népszerűséget? Az emberek tudják, hogy önök valójában mivel foglalkoznak, vagy afféle naiv álomkép él bennük a szeretni való kutyák varázslatos képességeiről?
– Az emberek általában vágynak arra, hogy megőrizzék a természettel való kapcsolatot. A családi kutya remek kapocs az ember és a természet között. Egy nagykövet, amely az ember mellett él a városban, mégis az állatvilág része maradt. Amikor kapcsolatba lépünk vele, átélhetjük azt a borzongást vagy kíváncsiságot, amelyet csak egy másik fajjal való találkozás válthat ki. Mindenki mást képzel a kutyák gondolkodásáról, valaki gyermeknek, más farkasnak tartja. Éppen abban áll az etológia szerepe, hogy megpróbáljuk a megalapozatlan tévképzetektől megszabadítani a kutyát, ezzel segítve az embereket, hogy helyén tudják kezelni ezt a fajt. A kutya még akkor is kutya marad, ha eközben az ember legjobb barátja.
– A laikusok rajongása más oldalról visszaüthet. Elvétve hallani nehezebben értelmezhető jelenségeket kutató tudósoktól, hogy az etológia nem igazi tudomány, csak komolytalan népszórakoztatás. Érez-e elutasítást a szakmán belül?
– A népszerűség sok lehetőséget rejt, de élni kell tudni vele. Kétségtelen, hogy ha mohával foglalkoznék, vélhetően kevesebb izgalmas megkeresést kapnék a munkámmal kapcsolatban. Én is hallom alkalmanként, hogy a tanszéket kutyasimogatónak hívják mások, de ezeket a véleményeket nem szabad komolyan venni. Az ellendrukkerek lekicsinylő véleményére rácáfolva az elmúlt húsz évben pontosan azt tudtuk bebizonyítani, hogy szigorú szakmai módszerekkel vizsgálva a kutya viselkedése is értelmezhető tudományos keretben. Úgy hiszem, hogy sokakat meg tudtunk erről mára győzni. Az persze csak hosszú távon dől majd el, hogy a családi kutya is képes lesz-e a biológiában a klasszikus kísérleti állatokhoz hasonló szerepet betölteni, annak ellenére, hogy közöttünk él. Nem az a fontos végső soron, hogy a tudást milyen fajú állat vizsgálatával szereztük, hanem az, hogy ezáltal jobban megértjük-e a természet működését, és később mire tudjuk ezt a tudást alkalmazni.
– Amikor biológus lett, így képzelte el magát évtizedekkel később? Gondolta volna, hogy genetikai, robotikai témákat fog kutatni?
– Elég hamar elköteleztem magam az etológia mellett. És valóban a naiv, lorenzi kép (Konrad Lorenz, az etológia megalapítója – M. Cs.) lebegett előttem, azt képzeltem, hogy majd kimegyek az erdőbe, és megfigyelem a harkályok vagy az őzek viselkedését. Nagyon hamar kiderült, hogy az etológiának létezik laboratóriumi ága is, amelyben szabályozottabb körülmények között kutatható a viselkedés. De hogy mára tényleg a legkülönfélébb biológiai módszereket vetjük be, és számos életjelenséget együttesen vizsgálunk, az valójában a kutyának köszönhető. A családi kutya olyan sokrétű viselkedésformákat mutat, hogy – tetőzve az emberrel való kapcsolatával – nap mint nap újabb és újabb kérdésekkel szembesülünk.
– Hogyhogy nem kutatta szinte senki önök előtt a kutya viselkedését? Hiszen az ember talán vele találkozik a leggyakrabban.
– A tudomány is divatok szerint működik. Amikor elkezdtem a pályámat, éppen a hal viselkedésének divatját éltük az etológiában. A tudományos közlemények többsége a tüskés pikó és a cselle viselkedésökológiájával, szelekciójával foglalkozott. Akkor ez izgalmas, új kutatási terület volt, mára azonban kikerült a figyelem központjából. Most ha megkérdeznének egy szakembert, hogy sorolja fel az új, felkapott témákat, ha tetszik, divatokat az etológiában, biztos az első helyek valamelyikén említené a kutyát. Nemcsak hogy új kérdések feltételére nyílt általa lehetőség, de még praktikus is. Hiszen a családi kutya nagy mennyiségben hozzáférhető, ráadásul a kutatóknak a tartására sem kell költeniük, mert a gazdájával él. Persze a kutya most tapasztalható népszerűsége is le fog csengeni, és idővel megtalálja majd helyét az etológusok által vizsgált többi állatfaj között.
– Amikor a tanszéken úgy döntöttek, hogy a paradicsomhalról a kutyára váltanak, mi volt a döntés fő motívuma? Szükségmegoldás volt a kutya a Magyarországon alig elérhető egzotikus állatok helyett?
– Utólag mindenki okos, így két évtized távlatából visszanézve valóban azt lehet mondani, hogy jól döntöttünk, amikor a családi kutyák viselkedésének tanulmányozása révén szerettük volna megérteni a szociális viselkedési képességek evolúcióját. De emlékszem arra, hogy annak idején egyáltalán nem volt számunkra triviális, hogy működhet-e egyáltalán az az elképzelés. Nem voltunk biztosak benne, hogy lehet-e a családi kutyákkal etológiai kutatást végezni, miközben gazdákkal kell egyeztetni, és rá kell venni őket, hogy hozzák el az állataikat a kísérletekre. Akkoriban még senki sem tudta, hogy hogyan kell a kutyákkal bánni a tesztek során, hiszen még senki sem csinált ilyet korábban.
– Mennyi van még a kutyában? Látja már, hogy még hány évig foglalkoznak ezzel a témával?
– Egyelőre az a helyzet, hogy a felmerülő kérdések inkább sokasodnak a kutyával kapcsolatban, semmint fogynának. Az utóbbi években például egyre többen vizsgálják a hormonrendszer és a viselkedés kapcsolatát. Tanszékünk fiatal adjunktusa, Kubinyi Enikő most nyert el egy konzorcium vezetőjeként 1,2 millió eurót a kutya öregedési folyamatainak vizsgálatára. De hasonlóan fontos kérdés, hogy mitől híznak el a kutyák. Ez már az emberek életét is közvetetten befolyásoló kérdés. Hiszen a kutya és a gazdája túlsúlyossága között összefüggés van, és ha a gazdát meggyőzzük arról, hogy a kutyájának fogynia kell, azzal végeredményben őt is fogyáshoz segítjük. Mindezek miatt még nem látom, hogy e kutatóprogramnak a közeljövőben véget kellene érnie. A következő tíz évre még biztosan maradtak megválaszolatlan kérdéseink. Nem tudom, mit fogok csinálni öt év múlva. De már nem aggódom, úgyis ki fog alakulni.
– Gyakran szembesül a „mindez mire jó?” vagy „van, aki erre pénzt ad?” kérdésekkel? Mit szokott írni a tudományos támogatást igénylő pályázatok „ipari alkalmazás” rubrikájába?
– Szerencsére nincsenek mindig ilyen rubrikák. Ez alapkutatás, az értelme nem az azonnali ipari alkalmazás. Az ember sok ezer éves vágyát testesíti meg a világ megismerésére. A tudomány, ellentétben a művészetekkel, objektív szabályok szerint igyekszik a világot értelmezni és leírni. Általában az alapkutatás, szóljon az kutyáról, hangyáról vagy éppen a DNS-molekula szerkezetéről, közvetlenül nem váltható át pénzben kifejezhető előnyökre. Ugyanakkor ha ezek az ismeretek nem lennének, nem tudnának mire támaszkodni azok a szakemberek, akik ténylegesen az ipari, orvosi és egyéb fejlesztéseket végzik.
– Magyarországon Csányi Vilmos professzor, a tanszék alapítója az egyik legismertebb és legnépszerűbb tudós. Ha bármikor is szóba kerül a kutyaviselkedés, egyből rá gondol mindenki, holott a kutatóprogram gyakorlati irányítója mindig is ön volt. Nem zavarja ez a helyzet? Nem szeretne ön lenni az új Csányi Vilmos?
– Valóban Csányi Vilmos ötlete volt, hogy próbáljuk meg a családi kutya viselkedését evolúciós, illetve összehasonlító keretben vizsgálni. De már a kezdetkor is úgy gondolhatta, hogy bár ő indítja a programot, nem ő fogja hosszabb távon továbbvinni. A Magyar Tudomány folyóiratba írott programadó cikkébe emiatt engem is bevett szerzőként. Már akkor is ismert volt, hiszen ő az etológia magyarországi megalapítója. Így valóban úgy adta a sors, hogy a kutyakutatás az ő nevével fonódott össze a közbeszédben, holott már vagy tizenöt éve nélküle folynak a vizsgálatok. Ez engem sohasem zavart, sőt kifejezetten kényelmes helyzetet teremt számomra. Ma is szívesen áll a média és mások rendelkezésére e témában, így ezzel is sokat segít nekünk, mert több időnk marad a kutatásra. Nagyon örülök, hogy Csányi Vilmos továbbra is az etológia magyarországi arca, nagykövete, én pedig eközben foglalkozhatok a tudományos szempontból nagyon fontos nemzetközi kapcsolatainkkal.
2016. március 19.
Dr. Molnár Csaba 