A nagy reneszánsz gát

Kevés dologban egyezik a volt és az őt puccsal eltávolító jelenlegi egyiptomi elnök véleménye, de a Nílus felső folyásán épülő etiópiai gát ügye ilyen. Miközben a létesítmény és a hozzá kapcsolódó vízi erőmű Etiópiát Afrika legnagyobb elektromosságexportőrévé tenné, Egyiptomot kiszárítaná. Az afrikai Bős–Nagymaros-vita könnyen háborúba torkollhat.

A különleges erők kommandósai felrobbanthatnák a gátat; vadászgépekkel ráijeszthetnénk az etiópiaiakra; támogathatnánk az addisz-abebai kormány ellen lázadókat – három ötlet azok közül, amelyek egy öt évvel ezelőtti egyiptomi értekezleten merültek föl. A megbeszélést Mohamed Murszi akkori elnök hívta össze, és a szervezők elfelejtettek szólni a résztvevőknek, hogy az eseményt élőben adja az állami tévé, így jobban tennék, ha vigyáznának a szájukra, írta a BBC. A baklövés után a kormányszóvivő gyorsan elnézést kért – leginkább a politikusoktól, akik nem tudták, hogy bekapcsolt mikrofonok előtt ötletelnek Etiópia megtámadásáról, de azért azt is hozzátette, hogy nem ez az egyiptomi kormány hivatalos álláspontja.

Egyiptomban azóta újra feje tetejére állt a világ (más értelmezések szerint csupán visszaállt a talpára), az arab tavasz által kikényszerített rendszerváltás meglehetősen kérészéletűnek bizonyult. A hadsereg visszakerült a vezetői székbe, a jelenlegi elnök, Abdel Fattah el-Sziszi a tábornoki gárda tagja. A Kék-Níluson pedig a Nagy Etiópiai Reneszánsz Gát a kisebb-nagyobb halasztások, tervmódosítások ellenére folyamatosan épül, jelenleg 60 százaléka van kész. Ugyanakkor meglepő módon katonai múltja-jelene tudatában el-Sziszi Etiópia ügyében meglehetősen óvatos, mi több, békülékeny hangot ütött meg az elmúlt időszakban, olvasható a Quartzon. Három éve még együttműködési megállapodást is kötöttek Etiópiával a gát ökológiai-gazdasági következményeinek együttes vizsgálatára (azóta sem jutottak ez ügyben előre), nemrégiben pedig az elnök végiglátogatta a régióbeli országokat, Szudánt, Tanzániát, Ruandát és Etiópiát. A mosolydiplomácia a napokban hágott a tetőfokára, amikor Hailemariam Desalegn etióp miniszterelnök járt Kairóban.

Csakhogy mind a mai napig valójában semmiféle megállapodásra nem jutottak a felek. A gát pedig lassan elkészül, és beindul az erőmű. Ez pedig független szakértők szerint is drasztikus következményekkel jár majd Egyiptom mezőgazdaságára és iparára. Mértékadó becslések szerint a Nílus Egyiptomot elérő vízhozama 25 százalékkal fog csökkenni. Ez egy olyan ország esetében, amely az ókori időkhöz hasonló módon végletesen függ az egyetlen folyó által szállított víztől, valóban nagy érvágás lehet. Pláne úgy, hogy a Nílus számos egyéb ok miatt egyébként is siralmas ökológiai állapotban van. Az ezzel foglalkozó írásoknak már-már közhelyszerűen rendre A Nílus halála címet adják.

A gát ötlete nem is Etiópiától, hanem az Egyesült Államoktól származik. Az USA belügyminisztériumának vízgazdálkodásért felelős hivatala a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben mérte fel a terepet, és ők jelölték ki a majdani erőmű optimális helyét. A terv ezután évtizedeket pihent az íróasztalfiókban, mígnem fél évszázaddal később, 2011-ben tették le a gát alapkövét. Akkor úgy gondolták, hogy 2017-ben már át is adhatják, de ennek még a közelében sem járnak. Ugyanakkor a folyót már az építkezéshez is elterelték, tovább élezve az Egyiptommal kialakuló feszültségeket. Ha a gát elkészül, a világ hetedik legnagyobb ilyen létesítménye lesz, rajta üzemel majd Afrika legnagyobb, 6450 megawatt kapacitású vízi erőműve.

Etiópia (az éhhalálról szóló otromba viccek állandó célpontja) 95 millió lakosának nagy többsége nem jut hozzá az elektromos áramhoz. A világ egyik legkevésbé iparosodott, infrastrukturálisan legfejletlenebb országa jelenleg 4000 megawatt áramot termel. Ennek ismeretében érezhető igazán, hogy a most épülő vízi erőmű 6450 megawattos kapacitása mekkora lökést adhatna az országnak.

Egyiptom azonban mindent megtesz, hogy ez soha ne következzen be – és erre talán jó okuk is van. A gát két szakaszban lesz hatással a Nílus alsó vízhozamára. Először, amikor a gát beindítása előtt feltöltik a most épített hatalmas víztározót. Ennek térfogata 74 köbkilométer (a Balatoné 1,9), s ezt a vízigényt teljes egészében a Kék-Nílusból, a „nagy” Nílus egyik kezdeti ágából tervezik fedezni. Természetesen az etiópiaiak sem akarják a Kék-Nílust teljesen elrekeszteni, hogy teljes vízhozama a víztározót töltse, de a lentebbi folyás menti országok még a részleges elterelést is meg fogják érezni, hiszen a Kék- és a Fehér-Nílus egyesüléséből születő folyam vízhozamának 59 százaléka a Kék-ágból származik. Ám ha egyszer megtelik a tározó, a vízhozam akkor sem áll vissza a jelenlegi szintre, részben a megnövelt vízfelület intenzívebb párolgása miatt.

Egyiptom vízkészlete, amelynek 90 százaléka a Nílusból származik, a történelem során mindig is az ország legfontosabb kérdése volt, miközben az utóbbi időszakban – részben a klímaváltozás, részben a felelőtlen gazdálkodás miatt – a folyó egyre rosszabb állapotba kerül. Egyiptomban jut a világon a legkevesebb vízmennyiség egy lakosra, 660 köbméter évente (ebbe nemcsak a személyesen elhasznált víz, hanem a gazdaság, az ipar, a turizmus és minden egyéb hasznosítható víz beleértendő). Ugyanakkor Egyiptom a világ egyik leggyorsabban szaporodó országa, a népesség 100 millió körüli, és fél évszázadon belül megduplázódik. E két tényező miatt a vízhiány kritikussá válását az Independent szerint a következő évtized közepére várják.

Egyiptom Nílus-függése mindig is köztudott volt, amit a folyó menti országok között kötött, máig élő egyezmény is tükröz – a többiek szerint igazságtalanul kedvezve Egyiptomnak. Először 1929-ben, majd 1959-ben írták alá, hogy a Nílus nagyjából 88 köbkilométeres évenkénti vízhozamából 55 köbkilométer Egyiptomot illeti meg. A többi ország folyamatosan próbálja ezt megváltoztatni, mondván, az ő sokasodó népességüknek is több vízre van szüksége. Az etiópiai gát miatt természetesen sérülni fog Egyiptom joga az egyezményben meghatározott vízmennyiséghez – már ha a szakértőknek igazuk van. Etiópia ugyanis ezt alapjaiban vitatja, az általuk felkért szakértők ugyanis azt mutatták ki, hogy a gát nem vonja el a vizet Egyiptomtól, sőt a hozam szabályozása révén még segíti is az öntözést.

A Kairói Egyetem (érthető módon objektívnek nehezen nevezhető, ugyanakkor nem feltétlenül igaztalan) kutatása szerint ha a víztározót három év alatt töltik föl, az egyiptomi termőföldek 51 százaléka marad öntözés nélkül (magyarul, használhatatlanná válik), ha a feltöltést elhúzzák hat évig, a termőföldvesztés akkor is 17 százalékosnak ígérkezik. Más szakértők szerint a károk jóval kisebbek lehetnek, ha Egyiptom és Etiópia együttműködik, és koordináltan történik a Kék-Nílus elrekesztése. Csakhogy egyeztetésről, összehangolásról eddig szó sincs. A kedélyek pedig a gát nélkül sem lennének nyugodtak, hiszen a Nílus legalábbis beteg, sokak szerint agonizál.

A probléma ugyancsak Etiópiában gyökerezik, bár ehhez nekik kevés közük van. A Nílus vízhozama erősen függ az Etiópia területén lehulló eső mennyiségétől. Manapság azonban a nyári esős évszak sokkal rendszertelenebbül érkezik, mint korábban. Gyakran később kezdődik, így a csapadékmennyiség alacsonyabb. Máskor viszont soha nem látott viharok formájában zúdul le, sok-sok millió tonna hordalékot mosva a folyóba. Ez lentebb szigeteket, gátakat képez, ami tovább rontja a Nílus kiszámíthatóságát, és kedvezőtlen hatással van a szállított üledék tápanyagtartalmára is (amelytől a mezőgazdaság függ).

Szinte minden környező ország gyors népességrobbanást él meg, a növekvő populáció pedig minden forrásból többet kíván. Többet öntöznek (még olyan tájakon is, ahol korábban a megbízható esők megoldották ezt a kérdést), elpusztítják a természetes vegetációt, hogy lakóhelyhez és termőföldhöz jussanak. Ez pedig tovább növeli a pusztító áradások esélyét. A vízminőség azonban később, a Fehér- és a Kék-Nílus összefolyásánál, nagyjából a szudáni főváros, Kartúm térségében válik igazán tragikussá. Kartúm szennyvízhálózata annak ellenére sem nőtt számottevően az elmúlt évtizedekben, hogy maga a város sokszorosára hízott. Így a kezeletlen szennyvíz ömlik a Nílusba, egy helyi halász azt mondta a BBC tudósítójának, hogy manapság tizedannyi halat fog, mint régen.

És a Szahara még csak most következik. Ott a rendszeres homokviharok folyamatosan üledékkel telítik a Nílus vizét, amely így eltömíti a meglévő kisebb vízi erőművek turbináit. Ilyenkor leállnak, a térségben pedig megszűnik az áramszolgáltatás. A sivatag egyre gyorsuló sebességgel felfalja a termőföldeket is, amelyek sok helyütt már 150 méternél is keskenyebb sávban szegélyezik a folyót.

Mire Egyiptomba ér, a Nílus már végletesen szennyezett, s az ország csak tovább engedi bele a mérgeket. A deltatorkolaton keresztül a Földközi-tengerbe áramló víz az ottani vizet is beszennyezi, tönkretéve a helyi halászok megélhetését is. Ám a tenger visszavág: a klímaváltozás következtében emelkedő tengerszint – és a Nílus vízhozamának extrém ingadozása – miatt egyre gyakoribbak a sósvíz-betörések a folyómederbe, tehát a Nílus végső szakaszán időlegesen visszafelé folyik a víz.

Itt tartunk most. A jelenlegi építési ütemet tartva a Nagy Etióp Reneszánsz Gát talán már idén, de jövőre biztosan elkészülhet. Etiópia eddig még semmit nem árult el arról, mikor kezdi meg a víztározó feltöltését és milyen ütemben tervezi megtenni. Az egyiptomi tábornokok türelme pedig napról napra érezhetően fogy.

2018. február 24.