Egy ország, kontinens vagy akár a világ gazdaságának fejlettségét szokás a gazdagok és a szegények javai közötti különbséggel jellemezni. Ha elfogadjuk mindezt, a föld gazdasága meredeken hanyatlik az utóbbi években. Alig néhány tucat ember annyi pénzt birtokol, mint a világ szegényebbik fele. A gazdagok gazdagodnak, a szegények szegényednek.
Az elmúlt évtizedek globális léptékben szinte soha nem látott fejlődést hoztak a világgazdaságban. A föld bruttó összterméke (GDP) megduplázódott az elmúlt harminc évben, két évvel ezelőtt mintegy 78 billió dollárt tett ki. A növekedés kivétel nélkül igaz a bolygó minden régiójára, de Dél-Ázsia eredménye még így is kiugró: ott 1985 óta megötszöröződött a GDP. Ezzel párhuzamosan csökkent a szegény és a gazdag országok gazdasági teljesítménye közötti különbség.
A GDP-növekedés az alacsony és a közepes jövedelmű országokban erőteljesebb volt, mint a már eleve jómódú államokban. Kína és India gazdasági fejlődése azt eredményezte, hogy az elmúlt három évtizedben egymilliárd ember emelkedett ki az elképzelhetetlenül mély szegénységből. Míg 1990-ben a világ népességének 36 százaléka élt végletesen nagy szegénységben, addig 2010-re ez az arány tizenhat százalékra csökkent – így kezdődik az angol Oxfam jótékonysági szervezet nemrégiben publikált jelentése a világ jövedelmi különbségeiről, és ez alapján úgy tűnhet, mintha minden rendben lenne. Ahogy azonban a számok mélyére ásunk, a kép egyre sötétebbé válik.
A globalizált világgazdaságban ugyanis egyre kevesebb értelme van nemzetgazdaságok teljesítményét összehasonlítani, és egy-egy ország összterméke alapján következtetni az ott élő „átlagpolgár” életminőségére. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy egy természeti kincsekben, ásványi nyersanyagokban gazdag ország hatalmas vagyonra tesz szert ezek kiaknázásából, de a szerzett vagyon jótéteményeiből csak néhány ember részesül. A mexikói Carlos Slimet évekig a világ leggazdagabb emberének tartották (most a Fortune szerint a második), pedig Mexikó egy főre jutó GDP-je a Nemzetközi Valutaalap szerint csak a 66. a világon. Emellett gyakran előfordul, hogy a hasznot lefölöző emberek nem is a vagyonuk forrásául szolgáló államban élnek.
Természetesen soha nem fordult elő a világtörténelemben, hogy adott ország javaiból minden társadalmi csoport egyenlő arányban részesült volna. Mégis, gondolatkísérletként elképzelhetjük, hogy a GDP-növekedés ugyanolyan mértékben jelentkezik a társadalom minden rétegében. Ehhez képest 1988 és 2011 között a növekedés majdnem fele (46 százaléka) a legmagasabb jövedelmű tíz százalékot gazdagította, a legszegényebb tizednek pedig mindössze a növekedés hat ezreléke jutott.
– A világgazdaságban tapasztalható egyenlőtlenség növekedése már évek óta ismert jelenség a közgazdaságtanban, ilyen értelemben a szakemberek számára e jelentés tartalma nem meglepő. A második világháborútól a hetvenes évekig csökkent a gazdagok és a szegények közötti jövedelmi különbség, de azóta, a neoliberális kapitalista gazdaságpolitika megjelenésétől kezdve az egyenlőtlenség újból növekedésnek indult – mondja Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense. – E trendet a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben, amikor működött a jóléti állam redisztribúciója, már sikerült elkerülni. Ehhez kellett az erősen progresszív jövedelemadó (amikor az adóalap emelkedésével sávosan emelkedik az adókulcs – M. Cs.), a magas minimálbér és az erős munkavállalói érdekvédelem: a szakszervezet.
Sok fejlődő országra igaz, hogy a lakosság szegényebb negyven százaléka lassabb jövedelemnövekedést tapasztal, mint a nemzeti átlag. Mindezek eredményeképp az extrém mértékű szegénységben élő emberek (ők kevesebb mint napi 1,90 dollárból, 550 forintból tengődnek), bár számuk jelentősen csökkent az elmúlt évtizedekben, még mindig rengetegen, 700 millióan vannak.
Ezzel párhuzamosan a leggazdagabb emberek vagyona töretlenül növekszik. Az Oxfam számításai szerint a világ leggazdagabb egy százalékának (mintegy 70 millió embernek) összvagyona idén meg fogja haladni a világ vagyonának felét. A leggazdagabb egy százalék minden felnőtt tagjának átlagosan 1,7 millió dollár (493 millió forint) a vagyona, ez több, mint háromszázszorosa a legszegényebb kilencven százalék (nem elírás, tehát a teljes népesség a leggazdagabb tíz százalék nélkül) átlagos gazdagságának.
Kétezertízben a Forbes magazin szerint a világ leggazdagabb nyolcvan emberének összvagyona 1,3 billió dollár volt. Ez az összeg 2014-re 1,9 billió dollárra nőtt, és tavaly minden bizonnyal meghaladta a kétbilliót. A szám nagyságának érzékeléséért a forintosított összeget számmal írjuk le: 580 000 000 000 000. Eközben a föld szegényebbik felének (tehát 3,6 milliárd embernek) a vagyona egybillió dollárral csökkent öt év alatt, így egyenlővé vált a világ 62 leggazdagabb emberének összesített javával.
Thomas Piketty francia közgazdász két éve kiadott Tőke a XXI. században című közgazdasági bestsellere óta köztudott, hogy a termelésből származó bevételek (például a munkabérek) sokkal lassabban nőnek, mint a pénzügyi szféra bevételei (a részvényárfolyamok növekedése, osztalékok, kamatok). Emiatt a munkások egyre kisebb részt szakíthatnak ki a GDP-növekedésből. Ez globális jelenség, legyen gazdag vagy épp szegény az ország, a termelésből származó jövedelmek aránya egyre csökken. Érdekesség, hogy van néhány latin-amerikai ország, ahol fordított trend tapasztalható. Különösen káros ez a folyamat, ha hozzávesszük, hogy a munka termelékenysége eközben nőtt. Ez azonban korántsem fordult át a munkabérek hasonló arányú növekedésébe.
Míg a munkások bére alig nőtt, a vállalati menedzserek jutalmazásáról ez nem mondható el. A világ legfejlettebb gazdaságú országait tömörítő OECD tanulmánya szerint a 350 legnagyobb amerikai vállalat vezérigazgatójának évi fizetése (bónuszokkal, részvénycsomagokkal, mindennel együtt) átlagosan 16,3 millió dollár volt 2014-ben, ez 3,9 százalékos növekedés egy év alatt (több mint az infláció duplája), és 54 százalékkal magasabb a legutóbbi gazdasági válság (2008–2009) mélypontjához képest.
De miért alakult így mindez, miért koncentrálódik egyre jobban az emberiség által birtokolt vagyon a népesség elhanyagolhatóan kis hányadának kezében?
Az Oxfam elemzése szerint ebben talán a legfontosabb szerepet éppen a pénzügyi (spekulatív) szektor nagyobb jövedelmezősége játszotta, szemben a reálgazdasággal (a termeléssel). Ehhez csak hozzájárult a leggazdagabbak agresszív adóelkerülő tevékenysége, amelynek legközkedveltebb módja a bevételek adóparadicsomba (offshore-ba) való átirányítása. A gazdagoknak számos eszköz áll rendelkezésükre adóterheik csökkentésére. Például képesek megfizetni azokat a pénzügyi tanácsadókat, könyvelőket, akik megtalálják az adórendszer kiskapuit, és lobbierejük is erős, amellyel a gazdaságitörvény-hozást tudják számukra kedvező irányban befolyásolni. A világ egyik leggazdagabb embere, Warren Buffett egyszer azt mondta, hogy az irodájában ő fizeti arányaiban a legkevesebb adót. És ebbe beleértette a takarítónőt is. Az adóelkerülés olyannyira elfogadottá vált a társadalomban, hogy a leggazdagabb embereknek elég, ha a be nem fizetett adójuk töredékét jótékony célra fordítják, és máris a legnagyobb filantrópként ünneplik őket.
Pogátsa Zoltán szerint a jövedelmi polarizáció szélesedéséhez az vezetett, hogy a jóléti állam három pillére, a progresszív jövedelemadó, a minimálbér és a szakszervezetek mind visszafejlődtek az egész világon. A gazdagok manapság a legtöbb országban a szegényekhez hasonló mértékben adóznak, a szakszervezetek jogosítványait megnyirbálták.
– A gazdagok személyijövedelemadó-kulcsai csökkentek, a tőke nyereségadója is csökkent, a társasági adókat pedig offshore műveletekkel kerülik el. Ezek miatt a gazdagok által befizetett adó arányaiban valóban alacsonyabb, mint a bérből élőké – érvel Pogátsa Zoltán. – A jelenlegi rendszer fenntarthatatlan, és buborékgazdaságot eredményez. Ahhoz, hogy fenntarthatóvá váljon, erőteljes beavatkozásra lenne szükség. Ez azonban lehetetlen a foglyul ejtett államok korában. A nagyon gazdag emberekkel az a legfőbb baj, hogy gyakorlatilag megvásárolják maguknak a politikai döntéshozókat – ezzel foglyul ejtik az államot.
Ilyen körülmények között, átláthatatlan kampányfinanszírozás mellett lehetetlen változtatni a szabályozáson. A közgazdász szerint transzparenssé kellene tenni és limitálni a magánszemélyektől a politikusokhoz irányuló támogatások mértékét, a vállalatokat pedig teljesen ki kellene zárni a kampánytámogatásból. Ez azt eredményezhetné, hogy a bérből élők érdekérvényesítő képessége megnőne a tőkéhez képest.
– A közgazdászszakmában széles körű egyetértés van arról, hogy az egyenlőtlenség növekedésének fő okozója, hogy a pénzügyi szféra uralkodik a reálszféra fölött. A spekulatív tevékenységek irányítják a reálgazdasági folyamatokat, és nem fordítva – ért egyet a jelentéssel és Pogátsa Zoltánnal Róna Péter közgazdász, az Oxfordi Egyetem oktatója, aki onnan, az Oxfam központjának székhelyéről nyilatkozott lapunknak. – A pénzügyi folyamatokra hatással bíró társadalmi réteg igen szűk, világszerte talán a százezer embert sem éri el. A csúcson lévő irányítók pedig úgy százan lehetnek. A spekulatív szféra eluralkodásának az a neoliberális gondolkodás az oka, amely szerint a pénzpiacok képesek önmagukat szabályozni. Ez elméletileg és gyakorlatilag is hatalmas tévedés, hatására mégis a pénzügyi szférát reguláló szabályok világszerte leépültek. A 2008-as válságra pedig már olyan erőviszonyok alakultak ki, hogy képesek voltak az állami szabályozórendszer visszaépülését is megakadályozni.
Róna Péter arra semmi esélyt sem lát, hogy a pénzügyi szereplők saját belátásából vagy akár a politikai irányítás hatására a gazdasági folyamatok az egyenlőtlenség csökkentése irányába tolódnának el a jövőben. Az elméleti szimulációk is azt mutatják, hogy inkább önmagukat erősítő folyamatok jelennek meg, és a gazdaság lefelé irányuló spirálba kerül. Most ezt éljük, és komoly válság nélkül nem is várható trendváltás.
A dereguláció nemcsak a gazdasági szabályozás gyakorlati mechanizmusait rombolta le az oxfordi professzor szerint, de eltörölte a szabályozás mögött lévő elméletet, a felhalmozott tudást is. Példaként hozza fel a devizahitelezést, amely szerinte azért okozott akkora problémát, mert a gazdaság irányítói a szabályozó koncepciók elvesztése miatt nem tudtak mit kezdeni ezzel az új jelenséggel.
– Nem volt meg az a fogalmi eszköztár, amellyel megfoghatók lettek volna – mondja Róna.
Az Oxfam-jelentés végén természetesen megoldási javaslatokat is tesznek, de mintha a szerzők is éreznék, hogy ezek nagy része a jelenlegi körülmények között meglehetősen illuzórikusnak tűnik. A jótékonysági szervezet többek között azt kéri a világ gazdasági és politikai vezetőitől, hogy adjanak több pénzt a munkásoknak, biztosítsák az egyesüléshez és sztrájkhoz való jogukat. Emeljék fel a nőket a férfiakhoz a gazdaság minden területén, szabjanak gátat a gazdasági elit politikai befolyásának, és gyökeresen változtassanak például a gyógyszerek árazásán, hogy mindenki hozzáférhessen a megfizethető egészségügyi ellátáshoz. Csökkentsék a munkások vállára nehezedő adóterheket, emeljék a gazdagok adókulcsait, és világszerte vessenek véget az „adóparadicsomok korának”.
Szép célok, de félő, hogy az állam életfogytig fogságban marad.
2016. január 30.
Molnár Csaba írásai 